Hír Futár

Milyen emberek??? 🤣

Kellemes hétvégét kívánunk! 😉

A Magyar Nemzet véleményrovatában megjelent, Hegyi Zoltán által jegyzett „Transz” című cikk provokatív és mélyen elgondolkodtató írás arról, hogyan fonódik össze a magyar múlt a jelen sorsfordító pillanataival.

A szerző a transzgenerációs traumák lencséjén keresztül vizsgálja a kollektív emlékezetet, miközben kendőzetlen szigorral veszi sorra az elmúlt évtizedek és évszázadok történelmi sebeit a Tanácsköztársaságtól és Trianontól kezdve a rendszerváltáson át egészen a napjainkig tartó politikai megosztottságig.

A cikk egyik legütősebb, legszókimondóbb gondolata pontosan rávilágít arra a folyamatos történelmi sodródásra, amelyet a társadalom apraja-nagyja nap mint nap átél.

„Április 12-én több mint hárommillió transzgenerációsan traumatizált magyarországi lakos a többiek nyakára hozta mindazt, ami most van és ami lesz.”

A publicisztika nem kíméli a jelen közéletének visszásságait sem. Éles kritikával mutat rá arra az örökös körforgásra, amelyben a polgárok hol reménykedve, hol kiábrándultan szembesülnek a mindenkori döntések következményeivel.

„Egy részük már visít, hogy nem ilyen lovat akart, másik részük még kitart, fejét homokba dugja, nevetgél.”

Hát, itt tartunk... 😥

(Admin, Forrás: Magyar Nemzet)

A Blikk közölte a "szomorú" hírt, mégpedig, hogy a nagy humorzsák, balliberális megmondóember, a gyurcsányi idők Megafonja, a Heti Hetes propagandistája nem él úgy mint a posztkommunista vörös bárók. Tényleg szomorú. 😥

Bár évtizedek óta a magyar színjátszás és televíziózás egyik csókosa volt, elmondása szerint pénzügyileg ugyan biztonságban van, a számlák befizetése nem okoz neki gondot a hó végén (Szerk.: még jó!), ám a pályája anyagi elismerése köszönőviszonyban sincs azzal, amit egy nyugat-európai kollégája elérhetett ugyanezen a szinten.

El is morzsoltunk egy liberális krokodilkönnyet. 😉

(BaKa, Grafika: Blikk)

A modern magyar kulturális élet állapotáról, a Telex által megjelentetett vitatott zenei könyvről, valamint a közéleti-kulturális diskurzus radikalizálódásáról közölt markáns véleményt a Kalapács Blog.

Még jó, hogy van ez a Telex-es multikulti gyorstalpaló, nehogy véletlenül magunktól döntsük el, mit tartunk értékesnek... 😉

A szöveg alapvető kritikája szerint a kortárs kulturális közegben elmosódott a határ a szakmai teljesítmény és a puszta botránykeltés között. A szerző úgy véli, hogy a szellemi igénytelenség fokozatosan elfogadottá, majd divatossá és szakmailag is elismertté vált.

Külön nehezményezi, hogy a kritikus hangokat – amelyek hiányolják a valódi tehetséget, az életműveket vagy a következetes szakmai mércét – gyakran elintézik politikai címkékkel, például a „szélsőjobbos” bélyeggel.

A szoban forgó, a magyar könnyűzene történetét feldolgozó kötetet a szerző „ideológiai ízlésgyűjteménynek” és manipulált listának nevez, visszautasítva annak kulturális kánonként való legitimációját.

Úgy ítéli meg, hogy a progresszív kulturális közeg szélsőséges elfogultsága a minőség rovására megy, miközben a szerkesztőségek saját szellemi nagyságuk emlékműveit építik.

A bejegyzés záró részében a szerző párhuzamot von a kulturális folyamatok és a közélet állapota között, hangsúlyozva, hogy a valódi értékek függetlenek a sajtóban megjelenő listáktól és narratíváktól.

Ha a konkrét előadók, együttesek, formációk nevére is kíváncsi, olvassa el a blogbejegyzést!

Könnyen eshetünk abba a tévedésbe, hogy a hagyományőrzés kötelezően bugyuta nosztalgiát jelent. Mintha a nemzeti identitás fenntartásához feltétlenül fel kellene adnunk például az okostelefont, és petróleumlámpa fényénél kuporogni a döngölt padlójú vályogházban, és látástól vakulásig, jobbágyi szorgalommal róni a határt.

​Természetesen senki sem várja el, hogy Messenger helyett füstjelekkel kommunikáljunk, vagy az autópályát lecseréljük a poros szekérútra.

A szuverenitás és a nemzeti karakter fokmérője nem a technikai fejlődés elutasítása, hanem az, hogy a XXI. századi digitális zajban marad-e bennünk még némi közösségi tartás.

​A száz évvel ezelőtti ősök szellemisége nem arról szól, hogy bő vászongatyában mezítláb járjunk a harmatban, hanem arról a belső iránytűről, amely akkor sem hagyott cserben minket, amikor a történelem viharaiban éppen eltörölni próbáltak minket a környező birodalmak. Most épp a Brüsszeli Birodalom feni a fogát a posztszovjet, egykori " muszka gyarmatokra".

A konzervatív szellemiség nem a múlt pátoszos imádata, a pántlikás külsőségek felmutatása, hanem annak az ökölszabálynak a megértése, hogy a modernitás és a pénz imádata dominálta világunkban csak az a közösség maradhat meg nemzetként, amely pontosan tudja, honnan jött és hová tart.

Vagyis nem az a cél, hogy úgy éljünk, mint a száz évvel ezelőtti ősök, hanem az, hogy átmentsük az ő szellemiségüket és értékeiket a mába és a jövőbe.

(éf)